Az indulás napja
(Ezt a címet majd be kell kereteznem feketével)
Ma tök korán keltettek, mert több órát fogunk utazni. Persze, erre apa ki tudott venni szabadságot! Legalább kirándul egyet a család! - mondta. Jó nekik. Engem meg otthagynak, mint egy Móra Ferenc mesében. Öklendeztem és szerintem hánytam is, de anyu szerint nem, és csak izgulok. Azért adott egy hányinger elleni gyógyszert az útra.
Az még az utolsó reményem, hogy majd a szállás nem fog tetszeni anyunak, és mégis rájön, hogy hülyeség volt a tanáromra hallgatni, és hazahoznak, és még valami vigaszajándékot is kapok. Jó fej leszek, nem fogok kérni semmit, csak azt, hogy hadd maradjak a szobámban. Esetleg egy csipszet.
Tegnap este megpróbáltam észre téríteni őket, de apa azt mondta: egy fiúnak ez fontos, mert ott majd férfit nevelnek belőlem. Amikor megkérdeztem, hogy ő is volt-e, azt mondta: nem. Láttam, hogy anyu mosolyog. Szerintem jövőre aput is elküldi oda, ha van ilyen felnőtteknek is. Aztán sírtam, hogy biztos nem is szeretnek, mert a jó szülőket érdekli, hogy a gyerekük mit akar, és láttam, hogy anyu is sírt, de azt mondta: mennem kell, és majd meg fogom köszönni. Na, azt várhatják. Tudtam, hogy a hugit jobban szeretik! De azt mondták, ő még kicsi. Jövőre majd ő is jön, csak kézműves lesz, én meg figyeljek meg mindent, és milyen jó lesz, hogy tudok majd neki segíteni. Jövőre? Még idén belehalok!
Haragudtam rájuk, a húgomra is. Kiskedvenc! Eddig is el volt kényeztetve. Mindig eléri, amit akar, ha sír. Én is sírtam, de semmi. Kőből van a szívük. Vagy idegen lények bújtak a bőrükbe, mint abban a filmben, amit a haverom mutatott. Az én szüleim jófejek voltak! Jó lenne, ha csak álmodnék…
Már a táborban vagyok, most fürdés és lovaglás ideje van, ezért kicsit ráérek. Tényleg rohadt hosszú volt az út, és egyáltalán nem tudtam élvezni. Közben kiszámoltam, hogy 148 óra múlva lesz a táborzáró. Ezt fel is írtam a tenyerembe. Ha minden nap alszom 8 órát, akkor 5x8=40 óra lejön, vagyis 108 óra. És ha csak szombat reggelig kibírom, onnan már könnyű lesz, akkor lejön még 8 biztosan, így már csak 100. És már most 7 órája vagyok itt, vagyis csak 93 óra maradt. Még jó, hogy órát hozhattam!
Egyéb tervem nem jött be. Anyu meglátta a tábort, és azonnal elkezdett lelkendezni, hogy milyen gyönyörű helyen van! Aztán, amikor Vera körbevezetett minket, és megmutatta a fürdőket meg a konyhát, apa ezerrel dicsérte a „famunkát” (így mondta), anya meg, hogy milyen modern, meg tiszta és „ízléses” (így mondta). Na, őket megvették kilóra. A kishúgom meg rögtön csatlakozott a kézműves lányokhoz, egy Emma nevű segítő azonnal játszani kezdett vele. Hozzám odajött egy vicces katonai segítő, aki a Marcell, és segített bepakolni a jurtába. Mikor visszamentem a szüleimhez, ők már úgy beszélgettek Verával és egy másik segítővel, akinek Detti a neve, mintha ezer éve ismerték volna egymást. És mindenki nevetett! Min lehet ennyit nevetni, el nem tudom képzelni!
Anyáék elmentek megkeresni a húgomat, engem pedig Marcell bemutatott a táborvezetőnek, akiről azt mondta, ő a „főmumus”. Tamásnak hívják. Szerintem idősebb, mint apa, és izmosabb is, na meg jóval szőrösebb, de a haja az kevesebb. Visszajöttek a szüleim, anya ölben hozta a húgomat, aki bömbölt, mert nem akart hazamenni. (A lányok tényleg nem normálisak!) Azzal vigasztalták, hogy majd jövőre jöhet. (Na, most van 2 boldogtalan gyerek, ha otthon maradunk, akkor meg 2 boldog. A gyereknevelés tök egyszerű lenne, ha rám hallgatnának!) Legszívesebben én is bőgtem volna, de az nagyon ciki lett volna mások előtt, de a torkom nagyon kapart. Anya szeme is könnyes volt, és azt mondta: jól fogom érzeni magam, és szeret. Marhára! Apa meg vállon veregetett, hogy milyen bátor srác vagyok, és büszke rám. Mire? Hogy hagytam magam idecipelni? Igazából utánuk rohantam volna, de úgyis visszarángatott volna valaki.
Taktikát váltok: mindent leírok részletesen, aztán majd a szüleim könnyezve olvassák, hogy milyen borzasztó hetem volt, és megbánják, hogy idehoztak, és mindenki engem fog sajnálni.