A harmadik alkalommal volt nála, amikor érkezett egy telefonhívás. A doktornő hívott, hogy Dominikát nem engedheti haza, mert öngyilkos szeretne lenni. A telefont lerakva autóba szálltam, és mentem hozzá. A szobában ott ült teljesen összetörve, és csak arra vágytam, hogy magamhoz ölelhessem, de ez az ölelés még váratott magára. Elmondták, hogy be kell feküdnie a Pécsi Gyermek és Ifjúsági Pszichiátriára. Nem értettem semmit. Mint amikor álmodik az ember, és várja, hogy felébredjen. Másnap én vittem el azzal a reménnyel, hogy ott majd biztosan segítenek neki és nekem, hogy meg tudjam érteni, mi történik. Három hét után engedték ki. Hogy segítettek-e neki? Nem. Az ott tartózkodása alatt mélyebbre került, amit gyógyszerekkel próbáltak meg nála kezelni. Valamint megtanulta ott, hogyan kell vagdosnia magát. Száznál is több vágás volt a karjain és a lábain, amikor kiengedték onnan. 

​

Három nap itthon tartózkodás után újra összeomlott. A karjaimban sírt, hogy ő már nem szeretne tovább élni, mert nem hisz abban, hogy ez valaha is jobb lenne. Szerintem arról nem kell írnom, hogy milyen érzések mentek bennem végig. A gyermekem, akit a szívem alatt hordtam, most arról beszélt, hogy engedjem őt meghalni, mert neki az élet csak fájdalommal jár. Ez volt az a pillanat, amikor megkérdeztem Tőle, hogy szeretne-e még boldog lenni, és ha igen, miért nem ad magának egy esélyt. Megkértem, adjon Tamásnak is egy esélyt, hiszen veszíteni már úgysem veszíthet. Erre ő azt válaszolta, hogy adna neki, de nem hisz benne. Én örömmel elmondtam neki, hogy nem is kell hinni benne, és azt sem kell tudnia, hogy hogyan, csak adja bele magát a közös munkájukba. Igent mondott.

Tamás nagyon kedves volt velünk, mert már a következő hetet szabaddá tette, hogy együtt tudjanak dolgozni. Az a hét félelmekkel telve telt számomra. Féltem, hogy meggondolja magát Domi, de nem így tett.

Vasárnap délutánra vártak minket az Őrségben. Megérkezésünkkor olyan nagy szeretettel fogadtak minket! A hely engem egyből elvarázsolt. Az első öt perc után már biztonságot, szeretetet és békességet éreztem.
Hogyan zajlott a közös munkájuk?
Vasárnap este Dominika és Tamás elvonultak az egyik jurtába, hogy beszélgessenek és kiderüljön, hogy tudnak-e együtt dolgozni. Amíg kint vártam őket, a fejemben kavarogtak a gondolatok és néha még a félelem is felütötte a fejét, hogy mi lesz, ha Tamás mégsem tud segíteni neki. Pedig akkor én már tudtam, hogy mire képes, mert én előtte már végigcsináltam vele ezt a Stratégiai Beavatkozást. Amíg a gondolataimmal játszottam, közben kinyíltak azok az ajtók és közölték, hogy maradunk. Hétfőn kezdik a közös munkát.

Az első nap délutánjáig voltak bennem kétségek, félelmek. Aztán Tamás hétfőn délután felvázolta, hogy mi van, mi történt, mi vezetett idáig és hogy hogyan tovább. Ő egy nap alatt választ adott a kérdéseimre, amire a doktorok három hét alatt nem voltak képesek. Minden, ami kétkedés volt bennem, elszállt, eltűnt, mintha sosem lett volna.
Anyaként hogyan láttam a közös munkájukat?

Kívülállóként csak az tűnt fel, hogy reggeltől estig ki - és bejárnak a jurtába. Jobban megfigyelve feltűnhet, hogy a lány minden kijövetelkor egyre jobban húzza ki magát, és az arcán kezdenek a mosoly vonalai megjelenni.

Anyaként láttam, ahogyan a bebábozódott emberből egy életvidám gyermek lett, aki már használja a szárnyait.
Csütörtökön amikor újra kinyíltak a jurta ajtói, Dominika odafutott hozzám, megölelt, és a fülembe súgva megköszönte, hogy elhoztam ide, és hogy nagyon szeret. Visszakaptam a lányomat, akit már nagyon régen elvesztettem. Elmondta, hogy ő reményt és célokat kapott, amiért élni érdemes.

Két hónap elteltével elmondhatom, hogy Dominika napról-napra jobban van. Nagyon sokat nevet.

Nincsen több vágás, nincsen több zárt ajtó.