- Várj! - kiáltott utána Örs, gyorsan pacsizott a srácokkal, és a lány nyomába eredt. Villő addigra már Lizával csevegett.
- Ne haragudj - magyarázkodott a fiú -, én nem szoktam szavalni.
- Nem is arra gondoltam. Nézőnek - mondta a lány.
- Nézőnek? Én csak filmet vagy focimeccset szoktam nézni. Utálom a verseket.
A két lány összenézett.
- Mit utálsz rajtuk? - kérdezte Liza meghökkenve.
- Semmi értelmük…
- Mondod ezt te, aki szereted a focit - kacagott Villő. Annak mi értelme, hogy 11 játékos kerget egy labdát, és amikor végre eléri, rögtön tovább is rúgja?
- 10. A kapus nem kergeti - morcoskodott a fiú. - Na, például ott a Talpra magyar. Mit akar mondani? Gyerünk harcolni, igaz?
A lányok hevesen bólogattak.
- Akkor miért mondja olyan rohadt hosszan, amikor két szóban össze lehet foglalni???
- Talán, hogy meggyőzze a többieket, nem? Sokkal hatásosabb, ha kifejti - mondta Liza. - Én mindenesetre ott leszek, ha már a barátnőm meghívott - mosolygott Villőre.
Örs picit elszégyellte magát. Ha ez Villőnek olyan fontos, igazán nem kerül semmibe, hogy ott legyen. Tofu ennél sokkal többet megtett a barátjáért.
- Oké, ott leszek - bökte ki gyorsan, mielőtt meggondolná magát. Látva a lányok meghökkenését, sebesen hozzátette: - De akkor te meg eljössz egy meccsemre - fordult Villőhöz.
- Kisujjeskü! - emelte fel a kisujját vihogva a lány, mire Örs szemforgatva pontosított: - Öt óra, igaz?
*
- A Magyar Kultúra Napja alkalmából nyitó versünk a Himnusz lesz - konferált egy hölgy a Művelődési Ház színpadán.
Örs nagyot sóhajtott, de igyekezett nem pofát vágni, bár mindenki előre nézett, ahol a függöny mögül éppen most lépett ki… Örs nem hitt a szemének… elegáns galambszürke öltöny, - idáig látszik, hogy - frissen fényesített ünnepi cipő, nyakkendőőőőő… na, ne! És mindezekben Vili. A jellegzetes mandulaformájú szemek, a kissé elálló fül, a tüsi szőke haj és a hatalmas vigyor - igen, egyértelműen Vili!
*
- Hétfőre meg kell tanulni a Himnuszt! - méltatlankodott Noel. - Egy kétszáz éves verset, ami olyan hosszú, mint az autópálya benzinkút nélkül, teli érthetetlen szavakkal.
Örsnek éppen tele volt a szája, de amúgy sem akart bekapcsolódni. Máskor öccsét túllicitálva háborgott volna, kifigurázta volna a furcsa szavakat, ahogyan tette annak idején, amikor az irodalom tankönyvben a másik szemére is megvakította a költőt egy golyóstollal.
A vacsoraasztalnál ültek, a hétvégi teendőket írták össze. Örs most ért haza a szavalóversenyről, éppen csak kezet mosott, frissen élt benne a délután. A Himnusz számára örökre összefonódott Vilivel. A „sérült”, „fogyatékkal élő” - vagy mi is a szép elnevezés? - fiú, aki ezt a hosszú költeményt úgy mondta el, hogy még ő is tátott szájjal hallgatta, és sokan szipogtak a végén.
Ott volt egy néni, aki ’56-ban ment ki Amerikába, és aztán visszatért Erdélybe. Ezeket Villő suttogta magyarázatként. Ez a néni szinte ölbe kapta Vilit. Örsnek új értelmet nyert a vers. Most először gondolt bele, hogy milyen lehet ott élni, ahol nem beszélhet az anyanyelvén, ahol a magyarokat kigúnyolják vagy lenézik, és hogy milyen csodálatos, hogy mégsem tudtak eltiporni minket, és mi vagyunk a Kárpát-medence legnagyobb nemzete. (Ezeket is Villőtől tudja.) Most először lett dühös, de piszkosul, Trianon miatt.
Noel éppen azt fejtegette, hogy még a focimeccseken is csak az első versszakot éneklik el - ezt a dumát egyébként Örstől vette -, azt meg ő úgyis tudja, amikor megszólalt a bátyja:
- Magyar vagy. Kötelességed tudnod.
Olyan ünnepélyesen és határozottan mondta, hogy a szülők is teljesen elámultak, Noel pedig szavak nélkül maradt.
Csak Ada nem értett az egészből semmit, ugyanis minden figyelmét lekötötte az, hogy visszahúzza a lekváros üvegbe szorult kezét.
- Fakjú - mondta diadalittasan, amikor sikerrel járt.
- Ada! - hüledezett édesanyja és édesapja egyszerre.
- Oviban tanultam - vont vállat a kislány ártatlan szemekkel.
- Üdv a Magyar Kultúra Napján! - rikkantotta Noel.
Comments