Sietvén nyugtatám meg mindazokat, kik előző pár sorom miatt aggódni kezdének: volt ugyanis, ki a tűz körűli muzsikusokrúl, s a krónikásrúl jó szívvel gondoskodék. Nem részletezém fejedelmi lakomámat, nehogy az irigység találja meg szívetek, legyen elegendő annyit feljegyezni, hogy a lakoma végeztivel megnyalám mind a tíz ujjamat, s így krónikám lapjain folt nem ese.
Hírét vevénk, miszerint vármegyeszerte megindúlának a táborlakók becses szülei, s lovak százainak erejivel igyekezének, hogy az ünnepségen részt vehessenek, s gyermekiket karjaikba zárják. Összes jóstehetségem birtokában kijelentém, hogy nem lészen könnyű dolguk gyermekik hazavitelit illetően, mert némellyiket ökrös szekerekkel is igen nehéz lesz indulásra bírni. Ezen - merésznek tűnő - kijelentésimnek alapja az előző esti tapasztalásimban vagyon. Észrevevém ugyanis, hogy a tűz körűl többeknek szeme elfelhősödék, s ennek kettős oka vagyon. Egyrészt a tűz varázsa előhozá szerettik emlékit, kiket már igencsak látni akarának, másrészt viszont társaikra nézvén eszükbe juta, hogy azoktól búcsúzni nem akarának. Így aztán a himnuszok éneklése alatt a leányok összekapaszkodának (míg a legények vigyázzban állának), az imádság alatt egymás kezeit szorongaták, majd annak végeztivel az ölelések elharapózának. S mielőtt arra gondolna a tisztelt olvasó, hogy a sötétség volt oka annak, hogy szinte mindenki mindenkit megölele, elárulom, hogy nem a vak szerencse vagy a tévedés, hanem a túlcsorduló szeretet folytán borulának egymás nyakiba táborozók s önkéntesek egyaránt.
Késő éjjel történe a zászló levonása, a megtiszteltetés Debreceni Olivért éré.
Lassan aztán elcsendesede a tábor, csupán a horkolások hallatszának a jurtákbúl, sátrakbúl, s az őrtűz pattogása, melynek igéző fényinél ketten őrködének: egy táborozó, egy önkéntes.
Nap Atya korán látá viszont a tábor lakóit, kik csomagjaikat összerakának. (Erre gondolván a szülőknek ajakit néma fohász hagyá el, hogy minden ruhadarab a tulajdonosa csomagjiban végezé...)
Utoljára e tábor során a zászlót Jakab Enikő húzá fel, s Berényi Bánk húzá le, majd a zászló egy esztendőre pihenni tére.
Délebédnek előtte a csoportok egymástúl, s a tábortúl búcsúzának, majd utolsó ostrom alá vevék a Hársfa Étterem alját, honnét jégkrémet zsákmányolának.
Eközben a tábor ünneplőbe öltözék, s felkészűle becses vendégik fogadására, s táborlakóinak - fájó szívű - elbocsátására.
A krónikás pediglen köpenyibe burkolózék, s a szelek szárnyára bízva magát eltávozék.
Feladatit elvégzendő itt hagyja bizonyságúl ezen írást, mely tanusítá, hogy az Őrállók Tábornak célja megvalósula: mindenki megtapasztalá az Mennyeknek Országit, e helyütt, az Őrállók földjén.
Ezen Krónika megíraték az Úr 2024. esztendejinek, Új Kenyér havának 19-24. napjáig, a Fenséges Úr Isten kegyelmiből.
A Jó Isten áldása legyen az Őrállókon s az Olvasókon egyaránt!
Szeretettel jegyzé a tábori krónikás: Fannonimus Tábori Krónika 2024. július 22.
Hozzászólások