Örs kétszer is volt az Őrállók táborban. Élete legboldogabb két hete volt, sőt, a legboldogabb nyara, mert a várakozás és az élmények rendezgetése az egész nyarat megszépítette.
Úgy érezte, mintha egy álomvilágban járt volna, ahol senki nem gúnyolja, ahol szeretik, és megölelik, és mégsem érzi magát kisfiúnak, hanem nagyon is nagynak, és nem csupán felnőttnek, hanem hősnek.
Hirtelen tört rá a felismerés, hogy évnyitó lesz, és oda kell menni, ahová soha nem szeretett - na, jó, talán elsőben még igen - de már évek óta nem.
Miért is nincs az Őrállóknak iskolája? Olyan Vitézlő Oskola, mint Tamás Facebookja. Tamás lenne az igazgató, az Önkéntesek meg a tanárok!
Bánk biztosan matekot tanítana, mert profin számontartotta a fekvőket, Ati történelmet (Oldal József lenne a vendégprofesszor), Sólyom magyart, hiszen olyan gyönyörűen beszélt, mintha olvasta volna, Ákos lenne az ének és néptánc tanár, Németh Tomi a tesi (nem lógná végig, mint a jelenlegi pocakos tanárunk), Nóri meg a fizika vagy kémia, mert ő biztosan azt is megszerettetné bárkivel, Ádám pedig a technika. Több tantárgy nem is kell. Csak fiúk járnának a suli egyik szárnyába, a másikba meg csak lányok, és szünetekben találkoznának... - idáig jutott - nem először- gondolataiban, mikor eszébe jutott, hogy miket tanított Tamás a hozzáállásról, aztán nagy nehezen csak becsukta azt az iskolatáskát, nagyot sóhajtott, és elindult. Az Őrállós kulacsot azért vitte magával. Legalább ennyi....
Már a suli kapuban összefutott a haverjával - fenéket haver! Csak osztálytárs.
-Szasz Örs vezér tér, végállomás! - mindig ezzel szívatta. Ő viszont sosem poénkodott, pedig a srác neve Erik volt....könnyű célpont.
Összepacsiztak, aztán mentek a sportcsarnok felé, az ünnepségre.
Örsnek semmi kedve nem volt találkozni az idiótán viselkedő srácokkal, meg a folyton vihogó lányokkal. Kinyitotta kulacsát, hogy igyon egy kortyot, de majdnem elejtette, mert hirtelen több tucat fiú hang zengte: - Odafigyelek a társamra!
Ijedten nézett körül, de úgy tűnt, más nem hallotta, pedig nagyon hangos volt. Éppen úgy, ahogyan a táborban a fekvőzések közben.
Újra felnyitotta a kulacsot, körülnézett, és újra azt hallotta: - Odafigyelek a társamra!
Most már tudta, hogy csak ő hallja. Ivott, és gondolkodott. Ez nem véletlen. Mármint nem értette, hogyan lehet ez, csak azt tudta, hogy meg kell fogadnia a tanácsot. Egészen másként ment be az ünnepségre.
Otthon aztán elmosta, szétszedte, kitörölte, újra elmosta a kulacsot - édesanyja nem győzte csodálni buzgalmát! Semmit nem szólt, meg akarta fejteni a kulacs titkát, nem akarta kockáztatni, hogy megint iskolapszichológushoz küldik, mint amikor nem tudta megmondani, miért volt szomorú. Most viszont egyáltalán nem volt szomorú, sőt! Izgatott volt, és talán boldog is. Pedig a kulacs aznap már nem szólt semmit.
Másnap viszont, amikor hazajött a suliból, és cuccait széthányta, ahogyan szokta, a maradék víz megivásánál megint „megszólalt a kulacs”: (ha Te is voltál táborban, kitalálhatod, mit mondott) „Környezetemben rendet tartok!”- ijedtében majdnem lement fekvőtámaszba. Elszégyellte magát - nem ezért, hanem a rendetlenség miatt, és gyorsan összepakolt. A kulacsot is kivitte a konyhába.
Az év eleji matek felmérő nagyon nehéznek bizonyult, pedig itt dől el, melyik csoportban lesz idén. A kulacs a szünetben üzent: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” Gyomorgörcse megszűnt, és csak írta, ami eszébe jutott. Közben azt érezte a fejében, amit a táborban, amikor íjászatnál a céltáblára figyelt: csak koncentrált egy adott pontra, ezúttal számokra, szinte bűvölte a lapot, megfeszült minden idegszála, és írt. Minden leírt számnál azt érezte, mint amikor a nyílvessző kiröpül: azzal már nincs dolga. Ő megtett mindent. Fantasztikus érzés volt. Közben érezni vélte a fű illatát, a tűző Nap erejét, és még a lenge szellőt is, holott a terem ablakai csukva voltak. Eszébe jutott, amit Tamás tanított egyik este - talán ez lehet az, amit Tamás úgy hívott: hála.
Megíratott Őriszentpéteren, a Jó Isten 2022. esztendejének, Újkenyér havának 30. napján
Írta: Ódor Fanna
Comments