- Jött egy e - mail az Őrállóktól - mondta anya egyik péntek délután, mikor Örs hazaért.
- Megvan a jövő évi tábor időpontja? - kérdezte a fiú.
- Nem, ez most más. Azt hittem, a szokásos hírlevél, de nem, az mindig vasárnap érkezik. Ez rólad szól.
- Rólam? Ezt hogy’ érted? - lépett a géphez Örs és olvasni kezdte a megnyitott levelet:
„Kedves Barátom, Kedves Felelősségteljes Szülő!
Először is, kérlek, engedd meg, hogy ezúton is személyesen megköszönjem Neked, hogy Életed legnagyobb kincsét, a Gyermekedet ránk bíztad a nyári Őrállók Személyiségfejlesztő Táborban!”
- Tudod, kértük Tamást, hogy beszélgessen veled a táborban, és most megírta, hogy miket tapasztalt - kezdte anya, majd egy mozdulattal lehajtotta a gépet a fiú kíváncsi tekintete előtt -, majd este közösen elolvassuk, ha apa is itthon lesz, jó?
Örs visszaemlékezett, hogy mennyire meglepődött, amikor a Táborban Tamással kettesben ebédeltek. Az elején zavarban volt, de utána annyira jól érezte magát, mintha mindig is ismerték volna egymást. Végre egy felnőtt, aki teljesen megértette, és nem kioktatta, meg motivációs idézetekkel bombázta. Sok mindent elmondott magáról, lazán, felszabadultan, de vajon ezek alapján mit írhat Tamás…?
- Jóóóóóó…- szólalt meg vontatottan -, annyira gáz?
- Miért lenne gáz, te? - borzolta meg a fia fejét. - Csak szeretném alaposan elolvasni, átbeszélni közösen.
- És akkor járnom kell valahová? - lemondóan csengett a hangja. - Valami terápiára?
- Miért kellene? Ha Tamás esetleg valami problémáról ír, gondolom, a megoldást is tudja. Legfeljebb felhívjuk, ha segítség kell.
- Oksa - egyezett bele Örs, mert ha már muszáj felnőttel „lelkizni”, az Tamás legyen. - Akkor este - mondta, és bement a szobájába.
*
Örs azzal a szent elhatározással ment haza a Táborból augusztus végén, hogy úgy fog viselkedni otthon is, meg a suliban is, mint ott. Egy darabig ez ment is. Még a kulacs is segítségére volt ebben, aminek azóta sem értette a működését: néha a Táborban kapott Őrállós kulacsból hangok jöttek ki. Hiába szedte szét (mondjuk nem sok alkatrészből áll egy ilyen kulacs) és mosta ki, nem tudott rájönni az okára. Nem talált benne semmiféle szerkezetet. A hangot csak ő hallotta, de legtöbbször a kulacs „néma” maradt.
A fiú próbált tisztességes és becsületes lenni, de csakhamar elment a kedve, mert azt látta, hogy magára marad. Míg a Táborban együtt küzdött a srácokkal, itt - úgy látta - más nem küzd. Sőt - és ez volt az, ami végképp elszomorította - a felnőttek sem. Néhány tanárnak is csak a szája járt, de példát nem mutattak. Hogy lehet egy hordóhasú ember a testnevelésnek a tanára? Alig vonszolja magát! A testedzés messzebb van tőle, mint az a bizonyos Makó vitéz volt Jeruzsálemtől. Meg az énektanár, aki annyit dumál az éneklés csodájáról, közben megsavanyodik, aki ránéz. Ha ilyenné tesz az éneklés, akkor semmi értelme!
Bezzeg a Táborban örömmel énekeltek! Valahányszor megállt a suliban a padja mellett, amikor a tanár belépett, eszébe jutott a tábori Alakuló Tér. Szinte várta, hogy vigyázz-t vezényelnek most is, és elkezdett volna énekelni. Nem olyan vontatottan és félig tátogva, mint az iskolai ünnepségeken, hanem lelkesen és büszkén, mint az Őrállók. Minden alkalommal, amikor a himnuszokat énekelték, büszke volt arra, hogy magyar. El tudta képzelni, hogy milyen érzés lehet a magyar válogatottnak, amikor ezt éneklik a focimeccsek előtt!
És a sok gyakorlás az íjászathoz, meg a menetelések, a fekvőtámaszok… senki nem lógta el. Minden önkéntes, sőt, még Tamás, a Tábor vezetője is csinálta, nem csak osztották az észt. És nem szenvedtek, hanem - és itt sokáig kereste a jó szót - „örömmel”? vagy „büszkén”? talán a „szívből” fejezné ki leginkább, ahogyan tették.
Soha nem beszéltek velük a Táborban olyan lekezelően, mint pl. a matektanár. Ezért volt sokkal könnyebb ott viselkedni, mint a suliban.
Örs nagyon megörült az év elején, hogy nem lesz egyedül, mert Villő is volt Táborban, de hát ő csak egy lány! A Hatökrök nyilván nem vennék be maguk közé, viszont őt piszkálják miatta. Főleg most, hogy kiderült, hogy a lánynak van egy nyomi csávója. Pedig milyen jó volt vele dumálni! Ha nem jött volna ez a fotó, kiment volna a lovardába. Azt tervezte egyik délutánra, hogy elbicajozik arra, hiszen Villő hívta még év elején.
- Végül is, miért ne? - mondta csak úgy magának. - Nem is biztos, hogy összefutunk! De ha mégis, talán ő is kapott levelet, és lesz miről beszélgetni.
- Bátyó, hova mész? - kérdezte a húga, mikor előhozta a biciklit a fészerből.
- Tekerek egyet.
- Veled mehetek?
Örsnek már a nyelvén volt a válasz, hogy a húga csigalassan bicajozik, és csak feltartaná, de aztán eszébe jutott, hogy ki is használhatná ezt a lehetőséget, ezért hirtelen így válaszolt:
- Kitekerünk a lovakhoz?
- Hurrá! Hurrá! - ugrándozott a kislány. - Hozok almát nekik! - és futott is, hogy összekészüljön.
Megíratott Őriszentpéteren, a Jó Isten 2022. esztendejének, Magvető havának 16. napján
Comments