Villő érezte a furcsa hangulatot, de a matektanár olyan tempót diktált, hogy nem ért rá érzésekkel foglalkozni. Leghátul ült, de ezen az órán senki nem forgolódott. Szünetben ment oda hozzá Liza, de látszott rajta, hogy iszonyatos zavarban van. - Baj van? Lemaradtam valamiről? - kérdezte Villő. - Emiék mutogattak valami képeket - próbált kitérni a válasz elől, és Villő látta, ahogyan Emi a barátnőivel rá-rápillantva megvetően röhögcsél. - És? - Nem érdekes… - Liza nagyon kényelmetlenül érezte magát, nem akarta, hogy ez a friss barátság megsérüljön, de azt sem akarta, hogy Villő hülyének érezze magát, hogy nem tudja, amit rajta kívül mindenki tud. - Gyere, menjünk ki az udvarra! Ott aztán belefogott. - Villő, semmi közöm hozzá, de találtak rólad egy képet, amin a barátoddal vagy. A lány meghökkent: - Rólam? A barátommal? És legalább jóképű? – viccelődött. - Mert, hogy nincs barátom, de ha találtak nekem egy helyes fiút, megnézném… Liza értetlenül nézett: - A képen te vagy. Meg egy fiú, akit ölelgetsz. Elég bizalmas fotó. És nem a leghelyesebb srác. Villőnek eszébe jutottak a Titkárság előtt hallottak. Először csak a nyakán jelentek meg vörös foltok, aztán az arca pirult ki, míg végül úgy nézett ki, mint akit leforráztak. - Mutasd azt a képet! - A táskámban van a telóm, és nem tudom, átküldték-e - dadogta, holott sejtette, hogy a kép már bizonyára az osztálycsoportban van kommentek gyűrűjében. - Kérlek!!! Látnom kell! - fogta meg Villő a lány mindkét kezét. Liza vissza akart fordulni a terembe, de akkorra már kiért Emi is az udvartartásával, és - csípőjét a kelleténél jobban riszálva - odavonaglott hozzá: - Ó, Villő - mondta nyafogós hangon -, hát miért nem mondtad, hogy randid van hétvégén, és azért nem akarsz hozzánk jönni? Egyébként őt is elhozhatod. A helyes fiúkat mindig szívesen látjuk… - pukkadozó röhögés tört ki barátnőiből a „helyes” szóra. - Mutasd a képet! - Villőnek higgadt volt a hangja. A telefon már készenlétben állt. Emi kéjesen Villő orra alá dugta a készüléket. - Tagadod, hogy te vagy a képen? Villő rápillantott a fotóra, és legszívesebben elsírta volna magát, de - összeszedve minden erejét, válaszolt: - Nem. - És azt tagadod, hogy szereted ezt a „jóképű” srácot? - nézett közben hátra a barátnőire. - Nem. Nagyon szeretem - mondta elcsukló hangon. Emi diadalittasan nézett szét, mint aki megnyert egy pert a bizonyítékok felmutatásával. Liza teljesen elképedt, és nem tudta, most mit gondoljon erről a lányról, akiről azt hitte, „nem olyan”. Megszólalt a csengő. A legjobbkor. * Nagyon lassan telt a nap Villő számára. Minden szünetben fogta az Őrállók füzetet, tollat, és elvonult. Hamar talált az udvaron egy eldugott helyet, és senki nem akarta vagy nem merte keresni őt. Becsengetéskor mindig megjelent, kicsengetéskor azonnal eltűnt. Hazafelé aztán a buszon nem tudta elkerülni, hogy Lizával találkozzon. - Haragszol rám? - kezdte a lány. - Nem, dehogy. Ne haragudj, csak nem akartam beszélni senkivel. - A kép miatt? A busz hátuljában ültek le, diákok nem voltak hallótávolságon belül. - Igen. Az a fotó… nem tudtam, honnan szedték elő. Tudod, hogy nincs Facebookom. - Ne is törődj vele, felejtsük el! - akart témát váltani Liza, de Villő nem hagyta: - A kép a szülinapomon készült. Pontosabban: a szülinapUNKon. Az ikertesómmal. Liza feszülten figyelt. - Igen, ő a bátyám - pár perc miatt. Ha udvarias lett volna, előre enged - nevetett. - Beteg. Olyan, mint a Down-kór, de nem teljesen. De külsőre úgy néz ki. Súlyos csend telepedett közéjük. - Miért nem mondtad? - szólalt meg végül Liza. - Mert a kincseimet nem osztom meg akárkivel. Vince a legnagyobb kincsem. Csodálatos ember. Nagyon szeretem. „Tavasztündérnek” hív engem. Én meg őt „Bajnok”- nak. A neveink jelentése miatt. - Picit elhallgatott. - Volt idő, amikor haragudtam rá… aztán magamat utáltam, amiért én egészséges lettem, ő meg nem, biztosan én csináltam valami rosszat méhen belül… de most minden oké. Megértettem, hogy ő így ajándék. Neki az a sorsa, küldetése, nekem meg ez. - Ismét egy kis csend következett. - Kérlek, ezt senkinek ne mondd el, jó? Megteszed? - Persze! - vágta rá meghatottan Liza. - Köszönöm, hogy nekem elmondtad. És ne haragudj, hogy azt mondtam, hogy nem a leghelyesebb… - nyögte ki. - Ne viccelj, tudom, milyen - mosolygott Villő -, de ha a szíveddel nézed, gyönyörűbb bárkinél! Ők a szívükkel látnak, és nekünk is úgy kellene néznünk őket. Sokat tanulok tőle.
Megíratott Őriszentpéteren, a Jó Isten 2022. esztendejének, Magvető havának 9. napján
Yorumlar